A kezdet kezdetén

Mikor Haruhiba legelsőnek zárták a démont

Erős fájdalmat éreztem a gyomrom környékén, olyan érzés volt, mintha kiszabadult volna onnan valami olyan lény, ami hatalmas energiával rendelkezik. Sikítottam, mert a fájdalom csak erősödött, de a szememet nem tudtam kinyitni.
-ANYA! ANYA!-kiabáltam torkom szakadtából.
Éreztem, hogy nem vagyok egyedül a szobában. Éreztem a körülöttem levők leheletét. Éreztem az érzéseiket, a félelmüket. Kezeimmel és a lábaimmal kapálózni kezdtem, míg egy meleg kéz a mellkasomra tette a kezét. Hirtelen lenyugodtam. Az érintése annyira kellemes és meghitt volt. Újra minden eltűnt körülöttem.

-Tokoma.. a falu! Romokban áll.. E-elszabadult!-rohant be a szobába egy shinobi, aminek hála kiugrottam az ágyból.
A szobám teli volt jouninokkal. Apám is a harci ruhájában volt, anyummal együtt. Értetlenül néztem körbe. Nem értettem, mit keres itt ennyi ember és mi az, hogy romokban áll a falu.
-Tudom!-mondta apám teljes nyugodtsággal, miközben erős csomót kötött a fejpántjára.

-D-de Tomoka.. a-a falunk.. A démon mindent elpusztít.

-Démon?-kiáltottam fel, elsőre azt hittem valami játék, hisz még csak négy éves voltam.

-I-igen.. A fehér tigris démona...A-a leghatalmasabb.. ugyanis ezt a démont..
-Hallgass!-förmedt rá apám, a hírnőkre, aki Tomoka erős hangjától összerezzent.
-Indulnunk kell..-nézett édesanyám nyugtató tekintettel apámra.
Anyukám híres volt erről a tekintettel. Olyan chakrát bocsátott ki, ami mindenkit képes volt lehiggasztani. Soha sem láttam félni, izgulni de még dühöngeni se. Annyira nyugodt volt. A tekintete, az érintése és a szavai is.
-Máris indulunk..-jelentette ki határozottan, nagybátyám, Tomaya.
Nagyon nyeltem, mert éreztem, hogy mindenki engem néz. Mintha tőlem várnák el azt, hogy megmentem a falut. Nem vagyok én shinobi.

-Anyu.. nekem miért kellett jönnöm veletek? Én nem vagyok harcos!

-Egyedül nem maradhattál volna otthon.. 

-De.. így nem leszek veszélybe?...

-Nem leszel..-mosolyogva, megborzolta a hajamat. Én meg tovább néztem az utat, ami lassan kacskaringózott végig a célunkig. A klánunknak volt egy külön faluja. Nem messze a mi falunktól. A Fény országában élünk, a mi családunk és klánunk fontosabb tagjai a központi faluban élnek. Mint mi is. Ezért sok mindenkit nem ismerek a klánunkból.

-Itt vagyunk..-vett mély levegőt apám, majd rám nézett.

Egy domb tetején álltunk, nem messze a falutól. Odáig lehetett hallani az emberek kétségbe esett kiáltását, ahol álltunk. Majd észre vettem, azt amiért jöttünk. A hatalmas fehér tigrist. Hatalmas volt. a farkát össze-vissza csóválta, miközben vicsorgott és áldozatokat keresve, rombolta le még jobban a falut. Megrémültem. Anya mögé bújva néztem tovább a történéseket. Felemelte a fejét, mintha keresne valamit vagy valakit, majd hirtelen ránk nézett. Észre vett minket. Üvölteni kezdett és még dühösebbnek látszott, mint amilyen eddig volt. Úgy nézett ki, megtalálta azt amit keresett. Megtalálta a célpontját.

-Nem lesz semmi baj.. Sajnálom.. De ennek így kell történnie..-nézett hátra rám anyám.. Láttam az arcán lefolyni könnyeit, de már nem volt időm rákérdezni, miért zokog. Soha nem láttam őt sírni. Mindig is nyugodt volt, de most mintha olyan sok kéne neki ehhez a chakrájából, hogy képtelen magát lenyugtatni. A harcosok megindultak és rátámadtak a szörnyre.. Anyám felkapott engem és rohant, velem utánuk. Erősen kapaszkodtam felé. Annyira féltem.
Lerakott a falu közepén a földre a  hátamra fektetve. Guggolva nézte egy darabig a földet, majd tekercseket vett elő.. Fogalmam sem volt, hogy mire készül.. de teljesen meg voltam rémülve és úgy éreztem, hogy mozdulatlanul kell ott feküdnöm..meg fel sem bírtam volna kelni, hisz abban a pillanatban annyira gyengének és védtelennek éreztem magam, hogy a mozdulni nem voltam képes.

Ahogy felnéztem láttam ahogy apám harcol.. és mindjárt legyőzik a tigrist.. Láttam a fenevadnak mondott ahogy elkaptam a tekintetét, már nem is nézett ki olyan rémisztőnek. Én láttam a lelkét a szemében és nem láttam ott semmi dühöt vagy bosszút, félelmet láttam és kétségbeesést. Olyan érzésem volt, mintha már találkoztam volna vele, éreztem a kötelékeket közöttünk, amik húztak minket egymáshoz. Amikor megsebezték, én is éreztem a fájdalmát. Felkiáltott, de most nem azért, mikor először látott minket, nem volt ebben a kiáltásban semmi haragos érzés, csak a fájdalom, a keserű fájdalom érződött benne. Ahogy szomorúan nézett rám.. Láttam, hogy az égszínkék szemei lassan elkezdenek lecsukódni, és ahogy az ő szemei csukódtak, az én szemeim is elkezdtek elcsukódni és ezután.. Minden elsötétült. Én meg akartam őt védeni.

-Mmm.. APA NEE! NE BÁNTSÁTOK!

-Haruhi.. Kislányom! Mi a baj?-rohant be hozzám anyám. 

Riadtan néztem körbe, csak úgy dobáltam a fejemet ide-oda. A szobámban voltam, az ágyamban. A körülöttünk lévő lerombolt falunak nyomba se volt. Nem hallottam az emberek sikolyát, és nem láttam anyám féltő, fájdalmas arcát.. Ahogy ránéztem.. Értetlenséget láttam tekintetében.. De tudom, hogy az enyémből is ez tükröződött. 

-Anya.. hova lett a hatalmas fehér tigris.. 

-A micsoda?

-Hát.. aki megtámadta a falut...

-Nincs itt semmiféle tigris.. Nyugodj meg.. Semmi baj.-ölelt meg szorosan édesanyám, amitől én teljesen megnyugodtam és elhittem neki, hogy az egész csak álom volt. Egy rossz álom.

Egész gyermekkorom a gyakorlásból állt. És a nekem szánt macskát is megkaptam, ami végig kísér majd egész életemen át. A klánom ugyan is, macska idomár. Velük harcolunk a legtöbb csatában, velük növünk fel és velük halunk meg. Olyanok a klánunk tagjainak számára, mint egy társ. A macskákat nem tartják annyira hűségesnek, mint a kutyákat, pedig a kis szőrmók barátunk is tud ugyan olyan lenni. Ez miatt, néhány ember nem érti meg klánunkat és sokan elítélnek minket. Ez miatt nem lehet velem mindig, Toruko, az én fehér tigrisem. Amit kiérdemeltem, szüleim által. Ugyanis a fő ág tagjai vagyunk és klánunk hírét a szüleimnek köszönhetjük, így nekem nem kellett egy kis macskát választanom, hanem választhattam a nagy, vadmacskák közül is, nem úgy, mint szegény mellék ág tagjainak, de a kis cicák is aranyosak és ha jól képezzük ki őket, ők is ugyan olyan jó harcosok lesznek. De látom a mellék ág tagjainak az arcán, hogy mennyire irigyek a fő ágra. Én soha nem értettem, hogy miért kell a klánon belül bárkit is letaszítani egy lentebbi szintre. Ha majd én leszek a klánunk vezetője, el fogom törölni ezt a szabályt és úgy is képes leszek rendet tenni a családban.
A legjobb tanárok képeztek ki engem és Torukot, hogy méltó legyek a szüleimhez és a klánomhoz. Ugyan is a szüleim híres shinobik. Mindenhol ismerik őket. Fel kellett küzdenem magam hozzájuk. Ez rengeteg erőfeszítéssel és fájdalommal járt, de egy pillanatra sem gyengülhettem el soha sem, mindig talpon kellett maradnom és ki kellett tartanom a végsőkig. Soha sem sírhattam és nem pihenhettem. Edzéssel keltem és edzéssel feküdtem le aludni. A pihenés számomra az volt, mikor 100 kevesebb gyakorlatot kellett csinálnom, vagy ha csak két bábura kellett dobálnom a shuriken-t. Ez teljesen hét éves koromig volt így. Ugyanis hét éves koromban kerültem be az akadémiára. És mire bekerültem, a gyerekkori rémálmomat, ami több éjszakán és nappalon át kínzott és üldözött elfelejtettem...

Mindenki tisztelettel tekintett rám az akadémián, mert Koneko klán egyik tagja voltam. Vagyis annak próbálták tettetni, anyukám mindig ezt mondta, hogy csak azért nem játszanak velem, mert túl magas rangú vagyok, de én teljesen mást éreztem. Olyan érzés volt, mintha utálnának. És ezt az érzést a tanáraimtól éreztem a legjobban. Mintha bármelyik pillanatban bedühödnék és rájuk támadnék. Soha sem értettem ezt.. De szerettem az akadémiára járni. Sokat tanultam ott, bár azt sajnos nem mondhatom el, hogy sok barátot szereztem, mert egy sem volt. Ebéd szünetekben is mindig egyedül ültem az udvar leghátsó részében a sötétben. Itt mindig sírhattam. Nem szólt rám egy tanárom se, se az édesapám, hogy hagyjam abba, mert ez kislányoknak való. Pedig én is kislány voltam.
Egyik nap ugyan így az ebédszünetben az udvar hátsó részén sírtam a sötétben. Mikor halk lépteket hallottam. De aznap annyira megbántottak engem azzal, hogy lidércnek csúfoltak, hogy felnézni se volt kedvem. Féltem, hogy megtalálták, hogy merre szaladtam és még itt is csúfolódni akarnak.
-Haruhi..Haruhi kisasszony..
Felkaptam a fejemet és ismerős tekintett pislogott rám. Koneko Mey volt az. Apám testvérének a legkisebb gyermeke, és egyetlen egy lánya. Klánunk mellékágához tartozott ő is.
-Te is csúfolódni jöttél? Gyerünk!
-Haruhi...
-Mondjad csak..
-Ne csináld ezt.. Én nem vagyok olyan..
-Akkor miért jöttél?
-Szeretnék veled ebédelni..
-Apád küldött? Apám megmondta neki, hogy muszáj velem lenned?! Vagy micsoda?
-Magamtól jöttem, te undok! De meg sem érdemled.. pedig én kedves akartam csak lenni..
Épp készült elindul mikor rájöttem, hogy tényleg milyen voltam vele, mikor  csak kedveskedni akart. Megint hangos zokogásba kezdtem.

-Én csak barátokat akarok.. Azt akarom, hogy játszanak velem és, hogy ne legyek egyedül. Nem akarom, hogy azért legyenek velem, mert én vagyok a Koneko főágának tagja, azt akarom, hogy azért legyenek velem, mert én én vagyok!
Mey csodálkozva pislogott rám. Majd elmosolyodva átölelt.
-Én itt vagyok.. Haruhi.
Elmondhattam végre magamról, hogy lett egy barátom.

Az akadémiát kiválóan végeztem el, és megkaptam ezzel együtt a genin rangot. Mikor a vizsga után haza mentem.. Anyukámék egy gyűlésre vittek el, amit a klán öreg tagjai hívtak össze.. Ott volt a klán összes fontos tagja, a szüleim, az unokatestvérek, nagynénék, nagybácsik és persze én. Nagyon sokan voltunk a terembe, mindenki szétszórva volt elhelyezkedve mégis mindenki engem nézett, ahogy visszanéztem rájuk.. Láttam szemükben a gyűlöletet, félelmet és dühöt is, amit eddig minden velem szembe jövő ember szemében észre vehettem. Kérdések halmozódtak fel bennem.. nem tudtam miért néz rám így, minden ember, aki körül vesz engem vagy csak megközelít. Olyan érzés volt, mintha egy gyilkosságot követtem volna el.. A gyűlés okát sem értettem, eddig minden gyűlésről előre tudtunk és ki volt írva a naptárunkra, de ez most nem így történt..

-Tisztelt Koneko klán tagjai.. Azért hívtuk össze a tanácsot, hogy minden évfordulóhoz híven, elmeséljük a klánunk történelmét, az új klán tagok tiszteletére. Sokan nem ismeritek még ezt a történetet, de már páran hallottak róla, de ott sem mindenki a teljes, vagy az igaz történetet tudja.. Ezért most elmondom, azok miatt leginkább, akik nem tudnak róla, pedig tudniuk kéne..-nézett rám hosszan, klánunk legtiszteletreméltóbb, öreg tagja.-Egy nap.. a Koneko faluból, klánunk egyik tagja jött el hozzánk segítséget kérni.. A falunkat ugyanis megtámadták.. Segéd kezet nyújtva neki, elmentünk legjobb harcosainkkal, hogy megmentsük a klánunkat.. Dombok zárják körbe azt a vidéket, kis folyókkal van körbe véve és néhol még egy kis zöld növény is látszik. Megérkezésünkkor már hallottuk a vér fagyasztó sikításokat és segítségért való üvöltéseket.. Megláttuk azt, amiért elindultunk.. Egy szörnyet. Hatalmas volt, fehér és fekete csíkos, szemei kéken ragyogtak a farkával hatalmas csapásokat mért le a házakra és az ott levő emberekre. A pusztítás hatalmas volt. Vártuk a pillanatot, hogy kiszúrjon minket, hogy rá tudjunk támadni. Tudnia kellett rólunk..Mikor végre észre vett minket.. Támadásba lendültünk. A tervet már minden harcosunk tudta.. Egy módon tudtuk legyőzni.. A démot egy testbe kellett zárni, egy fiatal testbe. A test akit  kiválasztottunk nem felelt meg elsőnek az elvárásainknak, így újra el kellett zárnunk abba a kicsinyke testbe. Nagy nehézségek árán és Tomaya halálának köszönhetően.. Betudtuk zárni a kijelölt testbe. A hatalmas fehér tigris egy kislány testébe lett lepecsételve, aki nem más mint Haruhi Koneko. Haruhi.. Gyere ki hozzám, gyermekem..-nyújtotta a kezét felém. Éreztem mindenki tekintetét magamon.. mindenki engem figyelt..

Nem értettem semmit, amiről beszélt. Mikor egyszer csak eszembe jutott amit négy éves koromban álmodtam.. Teljesen ugyan ez volt.. Láttam a fenevadat.. De.. az csak egy álom volt.. Nem lehetett más.. csak álom lehet, hisz anya mindig ezt mondta. És az a bestia most a testembe van zárva.. Miért az én életem van megkeserítve?
Hirtelen minden dologra megkaptam a választ. A tekintetek, amik egész eddigi életemet követték, a csúfolások, és amiért nem akartak velem játszani. Hirtelen minden fény derült. De egyre nem kaptam választ.. Miért nem mondták meg nekem? Miért kellett ilyen sötétségbe élnem?

Kétségbe esve néztem anyura, aki lesütött szemekkel ült édesapám mellett. Szégyenében még rám nézni sem volt hajlandó..Kimentem az öregúrhoz, elé álltam, ő meg a vállaimra rakta a kezét, és folytatta..

-Haruhi hordozza magában a fehér tigrist. Ami dicsőség a Koneko klán számára, hisz a mi klánunk tudhatja magánál, teljesen a klánunkhoz illik és ez csak még jobban felvisz minket a dicsőség létráján a klánok között. De arra kérlek titeket, fiatal és öreg harcosaink, hogy ezt a lányt, ki a mi kincsünk.. Mindennél jobban őrizzétek és vigyázzatok rá.. ugyanis.. bárki megtámadhatja őt, hogy a mi féltve őrzött kincsünket elvegyék. Egy személyi testőrt is kapsz... Koneko Itsuto! Kérlek állj fel.. Úgy-úgy fiacskám.. Remek!.. Haruhi.. Az unokatestvéredet kapod meg testőrödnek, remek harcos.. és mivel együtt nőttetek fel ismeritek is egymást. Mindig vigyázni fog rád. Na mindenki értette a feladatot? Jó.. Akkor vége a gyűlésnek..
Nem hinném, hogy azért kéne engem védeni, mert kincs vagyok.. Inkább mintha attól félnének, hogy a fenevad kiszabadul belőlem és mindent és mindenkit elpusztít.

Mindenki szét széledt.. én meg csak ott álltam még mindig középen.. Teljesen meg voltam zavarodva.. Nem tudtam már ki vagyok.. és, hogy mindez, miért történik meg épp velem... Ez nem egy kitüntetés volt.. Egy amolyan.. kiválasztottnak hitt dolog.. ez átok volt. Haragudtam az egész világra.. a szüleimre.. a klánomra.. és magamra is.. Nem tudtam, hogy a pecsét jól zárja e le a fenevadat.. azt meg végképp,  hogy mi lesz ha kiszabadul belőlem.. mi történik a körülöttem lévőkkel, de főleg velem?.. Annyi kérdés keringett körülöttem, de a választ sehol sem találtam..

Itsuto kísért haza és kiderült, hogy nálunk fog lakni mostantól.. Mindez a testőrség miatt. Tényleg mindig mellettem lesz. Egy hét múlva az új csapatommal lesz a találkozom.. és addigra össze kell magam szedni minél előbb..

-Kislányom! Kelj fel, mert elkésel!-kiabált be anyum a konyhából.

-Ühm.. Itsuto.. kelj fel!-hozzá vágtam egy párnát, hogy felébredjen.

Egy hete tudtam meg, hogy mi van bennem.. de ugyan úgy kell viselkednem, mintha nem lennék megátkozva. Ez nagy kihívás a számomra, mert nehéz mindent úgy csinálni mintha semmi baj sem lenne, miközben tudod jól, hogy egy fenevadat tartasz elzárva magadban...

-Itsuto... ITSUTO!

-Mi van???!!!-riadtan ugrott ki az ágyából.

-Mennünk kell.. 

Kikeltünk az ágyból. A tükör elé lépve, elkezdtem készülődni. 

-Én már készen vagyok.. Lassú vagy.. -vigyorgott rám. 

-Mert te fiú vagy! Neked könnyű!

-Na.. ne a szád járjon hanem a kezed meg a lábad.. -nevetett.

-Fogd be! Utállak.. -néztem rá szúrós tekintettel, majd tovább készülődtem. 

-Készen vagy már? 

-Ha dumálsz akkor nem! Menj ki.. felöltöznék..

-Előttem is felöltözhetsz..-kacsintott rám.

-TE PERVERZ REMETE JELÖLT! AZ UNOKAHÚGOD VAGYOK TE IDIÓTA!

-Még mindig nincsen humorérzéked.-ment ki nevetve a szobából.

-Barom!-kiáltottam utána.

Felöltöztem. Még utoljára a tükörbe néztem. És kimentem a szobánkból. 

-Gyere egyél egy kis humorérzéket... ki is van neked készítve.. -nézett rám az asztaltól, nevetve.

-Nagyon vicces vagy.. Hehehe..-ültem le vele szembe.

Elkezdtem megenni a gabonapelyhemet.. Miközben unokabátyámat szemléltem. Vele nőttem fel. Mindig együtt játszottunk és bátyám helyett is bátyám volt. De mindig éreztem mikor vele voltam, hogy valami bántja a szívét és valami nagy titkot hordoz magánál. Soha nem volt hajlandó erről beszélni, azt mondta mindig, hogy ez csak az ő kis szűk családjára tartózik.. Ez azóta volt így, mióta az apja meghalt... De mióta ő a testőröm jobb lett a viszonyunk.. és tudom, hogy elfogja árulni azt a titkot.. De a kishúgát, Meyt ez miatt, ott kellett hagynia, hogy hozzánk költözött. Láttam rajta, hogy hiányzik neki, és ezt az űrt velem próbálja kipótolni. Nem értettem, miért nem lakhatna otthon, vagy, hogy Mey miért ne jöhetne ide. 

-Törpe.. most mit bámulsz ennyire?

-MI?Én.. Izé.. semmit!-gyorsan az asztallapra kaptam a tekintetemet. 

Itsuto nevetésbe tört ki, majd felkelt az asztaltól. 

-Na gyere, siessünk, mert még elkésel az első nap. 

-Jó-jó. Szia anyu!-kirohantam a fiú után a házból, és elindultunk a kis domb felé, ahol az első találkozó volt.

-Jó lesz, hogy csapatban leszek?-kérdeztem kíváncsian tőle.
Itsuto mindig is tapasztalt volt és erős. Az akadémiát is gyorsan elvégezte. A chunin vizsgája meg most lesz nem sokára.

-Nem tudom..

-Hogy-hogy nem tudott? Hisz már 1 éve van csapatod..

-Van, de mi csak a chunin vizsga miatt álltunk össze, tudod, csapatokban indítanak el minket, de ez csak a vizsgáig marad így, utána szét vállunk és nem leszünk együtt. Mi soha nem voltunk olyan igazi csapat, nem is leszünk és annyira nem is baj. Nem tudnék akkor rád rendesen vigyázni.

-Ohh.. Sajnálom, hogy nem tudhatod meg miattam, milyen egy csapat részese lenni...

-Semmi gond. Ez miatt ne legyen bűntudatod.-mosolygott rám.-Na itt vagyunk. Én itt elköszönök. A sensei tisztába van azzal, hogy figyelni kell rád, ne aggódj. Majd találkozunk.

-Szia Itsuto.-integettem neki. Majd felmentem a dombra. Ahol még senki nem volt..

-Biztos túl korán érkeztem meg.. ühm.. Hm?-oldalra néztem.-Mintha valaki faágra lépett volna.. léptek hangja..-körbe néztem- Egyedül vagyok... És ha meg akarnak támadni.. N..-ne... -kapkodtam jobbról balra a fejemet, össze-vissza. nem tudtam mit csináljak.-Majd használom a harc tudásomat..-védekező pózt felvéve vártam az idegent.. mikor mögülem is zajt hallottam. Még jobban megrémültem. Majd minden erőmet a következő támadásba gyűjtöttem.. Egy óriási sikításba..